A Pillangó-gondoskodó személy
"Egy gondoskodó személy, látva egy pillangó küzdelmét, amint épp a bábból próbál kitörni, gyengéd kézzel, segítőkészen meglazította a szálacskákat, hogy azok egy nyílást formáljanak. A pillangó így könnyedén kiszabadult, ám csak verdesett a báb körül, képtelen volt elrepülni.
Az együttérző személy nem tudta, hogy csak a születéssel járó küzdelem során tudnak a szárnyak annyira megerősödni, hogy alkalmasak legyenek a repülésre. Így hát a pillangó a földön töltötte rövidke életét, és soha nem ismerte meg a repülés szabadságát, soha nem élt igazán.”
Úgy mondom:
megtanulni nyitott kézzel szeretni.
Ez olyan tanulás, amely lassan érlelődik a fájdalmak tüzén és a türelem vizein át érkezik el hozzánk.
Még ma is tanulom, hogy akit szeretek, azt fel kell szabadítanom, mert ha belekapaszkodok, ha csüngök rajta, ha állandóan ellenőrzöm, épp azt veszítem el, amit megtartani szeretnék.
H a valakit, akit szeretek, meg akarok változtatni, mert úgy érzem én tudom milyennek kellene lennie, akkor megfosztom őt legértékesebb jogától: a jogtól, hogy felelősséget vállalhasson saját életéért, a választásaiért, a létezési módjáért.
Valahányszor ráerőszakolom kívánságomat, vagy az akaratomat: megkísérlem az uralkodást felette, elveszem tőle a növekedés, az érés önállóságát, és megrövidítem, korlátozom ezzel a birtoklási vággyal, függetlenül attól, hogy mennyire szívből jövők a szándékaim.
Sérthetek, és rabbá is tehetek a védelmem legszívélyesebb aktusaival.
Az óvás és az aggodalom felékesíti szavaimat: „Te képtelen vagy rá, hogy magadról gondoskodj, s ezért nekem kell veled törődnöm, mert rám vagy bízva, én vagyok érted a felelős.”
Amint tanulom, és egyre többet gyakorlom, már képes vagyok mondani annak, akit szeretek:
Szeretlek, értelek, tisztellek és bízom abban, hogy kifejeződik benned az az erő, amely ahhoz szükséges, hogy azzá válj, amivé lehetőségeid szerint válhatsz….ha nem állok az utadba.
Annyira szeretlek, hogy szabaddá tudlak tenni.
Jöjj mellettem örömben, és szomorúságban!
Meg fogom osztani veled a szomorúságodat, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj. Ott leszek, amikor szükséged lesz rám, törődni fogok veled, és vigasztallak, de nem foglak visszafogni, ha már egyedül is boldogulsz.
Készen leszek rá, hogy veled legyek magányodban és gyászodban, de nem fogom azokat elvenni tőled.
Igyekezni fogok nem csak a szavaidra figyelni, hanem arra is, amit mondani szándékozol…de nem biztos, hogy mindig egyetértek majd veled.
Lehet, néha dühös leszek, de akkor olyan nyitottan próbálom majd elmondani neked, ami bánt, hogy még véletlenül se gondold: bánom különbözőségeinket., elidegenedtem tőled.
Nem lehetek mindig melletted, nem ügyelhetek mindig szavaidra, mert vannak olyan idők, amikor magamra kell figyelnem, magammal kell törődnöm, és amikor így lesz, olyan tisztességes leszek majd veled, amilyen egyáltalán csak lenni tudok.
Még mindig tanulom elmondani mindezt azoknak - kelljen bár szavakkal vagy cselekedetekkel – akiket szeretek, akikkel törődöm.
Ezt hívom hát nyitott kézzel való szeretésnek.
Még ma sem tudom mindig távol tartani a kezemet a bábtól, de már sokkal ügyesebben teszem, mit régen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése